Ne keress kifogásokat!

 

Hogyan tudnék változtatni az életemen?

Egy fárasztó, kimerítő nap után belezuhanva a fotelbe ábrándozhatunk egy nyugodt, csendes nap után. Nagyon szeretnénk, ha nem kellene folyton rohanni. Nem kellene egy nap három napra való feladatot elvégezni.

A rohanó világgal, az értékeink számának növekedésével ez együtt jár.
Gondold csak végig.
Van házastársad, gyermekeid, kutyád, lakásod, autód, garázsod. Ha számba vesszük, hogy a felsorolásból egy-egy személlyel, egy-egy dologgal kapcsolatban mennyi minden teendő merül fel, elámulsz. Csoda, hogy elfáradsz?
Ha nem lennének értékeink, családunk, akkor mennyivel kevesebb teendőnk lenne.

Nézzük csak:

Házastárs. Ő kell nekünk. Nélküle elvesznénk. Életünk értelme.
Gyerekek. Nélkülük az élet sivár és egyhangú. Mennyi örömöt(és bánatot is), boldog percet tudnak okozni?
Kutya. Kutya nélkül meg lennénk (de persze a gyerekek miatt kell!), nem kellene naponta 3-4-5 alkalommal levinni sétálni (közben persze mi is mozgunk, s erre a szervezetünknek is szüksége van).
Lakás. Na de hol laknánk, ha nem a lakásban?
Kocsi. Mivel mennénk munkába, kirándulni, a nagyszülőket meglátogatni?
Garázs. Az értékes autónkat csak nem tesszük ki az időjárás viszontagságainak? Ahhoz ez túl drága volt. 

Mihez kezdjek?

Nos akkor miről mondjunk le, azért, hogy kevesebb feladatunk legyen?
Nem mondhatunk le semmiről, és senkiről. Mindenkire és minden tárgyra szükségünk van.

Akkor mi a megoldás?

Ha több pénzünk lenne, akkor bizonyos feladatokat elvégeztethetnénk valaki mással is. De ahhoz, hogy több pénzünk legyen többet kellene dolgozni.
Ennél többet? De mikor?

Más megoldás után kell nézni. 

Átmenetileg fel kell adni jelen "kényelmes" helyzetünket. Fel kell vállalnunk olyan dolgokat, amelyeket nem biztos, hogy szeretnénk. Amelyek kitartást, szabadidő megvonást, bizonyos fajta kényelmetlenséget jelentenének számunkra.

Láthatóan nincs más megoldás. Fel kell vállalnunk, hogy tanulunk!

Egy új szakma elindíthat bennünket egy új vállalkozás elindítása felé. Egy magasabb végzettség, komoly szakmai előmenetellel járhat együtt a munkahelyünkön.
Átmeneti kényelmetlenségek, hosszútávú pozitív változást eredményezhetnek az életünkben.

Ne keressünk kifogásokat!

A pozitív változásokat mi hozhatjuk el az életünkbe. 

 

Önmegvalósítás a gyermekeinkben

Miért is érzünk olthatatlan vágyat arra vonatkozóan, hogy a mi gyermekkori álmunkat gyermekeink beteljesítsék?
 



Azért mert nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy mi valósítsuk meg? 

Bizony ez nagyon gyakran van így.

Gyermekkoromban nagyon szerettem volna zongorázni. Áhitattal figyeltem az ének-zene tanárnőt, amikor a zongora mögé ült és elkezdte a billentyűket leütögetni. Számomra elérhetetlen álomnak tűnt, hogy egyszer én is megtehessem ugyanezt. Pedig nagyon vágytam rá.

Első osztályos lett a lányom, amikor elvittem a zeneiskolába, hogy beirassam zongora tanulásra. Miért is? Mert nekem ez volt szívem vágya, gondoltam neki is az. 
De neki nem ez volt a szíve vágya. Egyáltalán nem volt a szíve vágya, hogy hangszeren tanuljon. Ez engem azonban legkevésbé sem érdekelt. 

Beálltunk a hosszú sorba, ahol a zeneiskola tanárai felmérték, kinek is van tehetsége - úgy első ránézésre - a zongora tanuláshoz. Eltelt egy-két óra, és kezdett fogyni a türelmünk, a lányomé is és már az enyém is.
Nyílt egy ajtó a folyosón, ahol két kedves arc kandikált ki.
- Na gyerekek! Ki szeretne hegedülni tanulni? Itt nem kell sorba állni.
- Adrikám, mit szólnál ahhoz, ha mégis inkább hegedülni tanulnál? - kérdeztem kislányomat.
- Nekem mindegy!  - volt a válasz.

a kép illusztráció

Így tanult meg a lányom zongora helyett hegedülni.
A véletlennek köszönhető, hogy nem erőltettem gyermekemre az én gyermekkori álmom megvalósítását.
Persze a hegedű tanulás sem volt zökkenőmentes, de végül megszerette, és kilenc évig intenzíven tanulta. Ma már csak kedvtelésből veszi elő a hangszerét.

Mégsem valósult meg a gyermekkori álmom, de még mindig nincs késő. Hallottam már, hogy vannak zenetanárok, akik kifejezetten felnőtteknek okítják a zongoratanulást. Nekem is van két zongoratanár ismerősöm, akik vállalnák, hogy megtanítanak. Egyszer még valamelyiküket szaván fogom!

Ez a kis történet arra volt jó, hogy bemutassam, mennyire kishitűek vagyunk, amikor már kikerültünk az állami oktatási rendszerből.Nem is próbálkozunk azzal, hogy esetleg, mégis, talán még nekünk is vannak lehetőségeink az álmaink megvalósítására.
Pedig csak a alaposan körül kell nézni. A lehetőség ránk vár.
 
Miért engednénk meg az életnek, hogy beteljesületlenné váljon egy gyönyörű szép álom?

Tanuljunk!
Soha nem késő!