Hogyan nyerjük meg családtagjainkat?

Hogyan nyerjük meg családunk tagjait az ügynek?

Az ügy pedig az, hogy felnőtt fejjel tanulni szeretnénk.

Ha nincs férj, feleség, gyermek, csak mi vagyunk a nagyvilágban, akkor semmi probléma. Eddig is mindent magunk oldottunk meg, ezután is így lesz. Ha azonban van férj, feleség, gyerek, vagy ha csak az egyik is, akkor ez már rájuk is tartozik.

A felnőtt korban történő tanulás sok lemondással jár. Sokkal több időre lesz szükségünk, mint ezt megelőzően, hiszen el kell menni az oktatásra, előadásokra, és persze otthon is tanulni kell. Ez nem csak annak kihívás, aki tanul, hanem mindazoknak, akikkel egy háztartásban él. A tanuló felnőtt, akkor tud időt szakítani ezen fontos feladataira, ha családtagjai tehermentesítik.

Ha a családfőről van szó, akkor az eddig általa végzett otthoni munkák egy részét (kisebb javítások, fűnyírás, állatgondozás, kutyasétáltatás… stb.) kell felvállalni a többieknek. Tudva azt, hogy nem egy-egy alkalomról van szó, hanem egy folyamatos feladatellátásról.

Ha a feleségről van szó, akkor át kell gondolni az alábbiakat: ha minden este főtt étel volt a vacsora, akkor ezentúl   hogyan lesz? Ki vállalja magára, hogy az előadások napján főz? Vagy inkább mindenki eszik hideget?Ki fog délután bevásárolni? Kinek a feladata a hétvégi takarítás, porszívózás? Mindenkinek át kell terveznie a napirendjét, hogy a szokásos dolgok mellé, az új feladatok is beférjenek.

Javaslom, hogy első körben üljünk le szeretteinkkel (lehetőleg nem vacsora előtt), és beszéljük meg velük, miért is akarunk tanulni. Mi lesz a rövid és a hosszú távú célunk ezzel a végzettséggel. Mennyi ideig tart a képzés, milyen kiadásokkal jár. Kell-e a családnak emiatt lemondania bármiről is, s ha igen akkor miről?

Ha sikeresen levizsgáztunk, s a kezünkben a diploma, oklevél, akkor mi lesz ebből a család haszna. Mert fontos előre megfogalmazni saját magunkban, hogy mit profitálhat ebből a család. Ha csak lemondással jár, akkor úgy fogják érezni, hogy áldozatok. A mi tanulásunknak, a ranglétrán való feljebb jutásunknak áldozatai.

Gondoljuk át, hogy mi mit tudunk nyújtani családunknak ezzel az új végzettséggel a tarsolyunkban. Ha az általunk megfogalmazott célok, amelyek a tanulásra serkentenek bennünket, a családunknak is cél (pl. hosszú távon családi házba költözés, lakásfelújítás, új bútor, külföldi nyaralás…stb.)

akkor ezt hangsúlyozzuk ki, majd pedig szükség szerint emlékeztessük őket erre, ha lankadna tenni akarásunk. 

Ha a cél egyéni, csak magunk profitálunk a végeredményből, akkor nézzük meg, hogy kit, mivel tudunk a továbbiakban motiválni. A gyerekeknek új mobiltelefon,

gördeszka, vagy egy sí tábor lehetőségét vázoljuk fel, meghagyva a döntés lehetőségét számukra. Férjünk, feleségünk személyes igényeit kifürkészve ajánljuk fel, hogy veszünk számára egy kondi bérletet, elmegyünk vele úszni, futni, sétálni, vagy megvesszük (kispóroljuk a rávalót) azt a régóta áhított kütyüt, amit már hosszú ideje szeretett volna, de úgy gondoltuk, hogy mi ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Fontos, hogy mindenkinek legyen valami kézzel fogható haszna a mi ügyünk felkarolásából. Ha erre pénzre van szükség – és persze, hogy pénzre van szükség – akkor gondoljuk át a család havi költségvetését. Vizsgáljuk meg, hogy mely kiadások, amelyek nélkülözhetetlenek, melyek nem. A nélkülözhető dolgok kiadásait halasszuk későbbre, vagy mondjunk le róla. Fontos, hogy mindenki érezze,  a lemondás, egyben a továbblépés.

Ha a dolog kellemes részét átbeszéltük, akkor jön a kevésbé kellemes. Ki, milyen feladatokat, tud, akar, szeretne magára vállalni, és azt folyamatosan maradéktalanul elvégezni? Kezdjük az önkéntesen vállalt feladatokkal. Mindent gondosan jegyezzünk le! Ha maradtak még munkák, amire nincs jelentkező, akkor ezekről a döntést közösen hozzuk meg. A vállalási listát mindenki írja alá. Látszólag értelmetlennek tűnik, hogy a kézjegyével mindenki ismerje el, hogy részese a döntésnek, egyet értett vele, de ez egyáltalán nem haszontalan. Az emberek számára fontosak azok a dolgok, döntések, amelyeket aláírásukkal erősítenek meg. A „szó elszáll, az írás megmarad”mondja a közmondás, és milyen igaz. Így mindig, mindenki számára vissza ellenőrizhető, mi is az amihez a nevét adta. A listát helyezzük el jól látható helyen a lakásban. Minden nap, mindenki számára legyen nyilvánvaló, hogy ő mit is vállalt. Persze ezek a dolgok nincsenek kőbe vésve. Elő fog fordulni, hogy váratlan események húzzák keresztül számításainkat. Ekkor bátran kérjünk segítséget egymástól.

Ha a családot bevontuk a döntésünkbe, részeseivé válnak a folyamatnak. Nem háboroghatnak, nem tehetnek szemrehányást. Mi pedig lelkiismeret-furdalás nélkül tanulhatunk. A fentiekben leírtak mind nagyon fontosak. Ha előre nem beszéljük meg a családtagokkal, akkor akár meg is hiúsulhat az elképzelésünk, mert előbb fogy el szeretteink türelme, mint azt gondolnánk.

Mi is vállaljunk plusz feladatot. Például, hogy a hétvége egyik napját kizárólag a családnak szenteljük. Nem fogunk tanulni, nem csinálunk egyéni programot, csak is családit.

Ne legyen a tanulás kifogás arra, ha valamit nem szeretnénk megtenni, elvégezni.

Van már célunk, van motiváció, a családunk is mellettünk áll. Ha alaposan körbejártuk a tanulásunk kérdéskörét – mikor, hol, milyen képzésre szeretnénk jelentkezni – akkor vágjunk bele.

                                        

HRI